Na sajnálom, hogy késve hoztam, de reggel elaludtam és mikor felkeltem egy csomó dolgot a nyakamba sóztak :| Remélem kielégítelek titeket ezzel a résszel ja és még meg sem köszöntem a 20000+-os látogatottságot. NA megyek ebédelni, remélem tetszik :)
Évesz,xx
Evie szemszöge:
Sötétség. Nem tudom, mióta de frusztráló ez a sötétség ami beburkol engem. Én nagyon is élek, érzekés hallok. De az agyam. Nem akarja, hogy ezt a külvilág tudtára adjam. Egyenlőre fogalmam sincs hol vagyok, mi történt és ki van itt mellettem. Igen tudom, hogy valaki itt van mellettem, mert hallom minden nap. Hallom, hogy angyali hangján énekel. Énekel nekem. Nem ismerem és nem értem a dalok szövegét, de tetszenek. A dallam, ahogy énekli az a valaki egyszerűen varázslatos. Annyira szeretném kinyitni a szemem, hogy meglássam a dalos pacsirtámat. Erőlködöm, de nem megy. Mintha pillanatragasztóval leragasztották volna és még rá ólomsúlyt akasztottak volna. Igazából mindig csak az éneket hallom. Semmi mást nem hallok, csak az angyali hangot és ha azt nem akkor szívem dobogásának ritmusa járja be a testem. Innen is sejtem, hogy még élek. Legalábbis nagyon remélem, mert én még élni akarok... Élni akarok, mert szüksége van rám.... Kinek is van rám szüksége? Várjunk! Egyáltalán ki vagyok én? Hány éves vagyok? Úristen... semmit nem tudok. Mi történik? Még így is teljesen bepánikolok hogy sötétség vesz körül. Kétségekkel teli idő, mind az mely a két éneklés közt történik. Amikor az a selymes hang megszólal valami fura járja át az egész testemet. Valami bizsergés, de nem rossz. Ellenkezőleg. Nagyon jól eső bizsergés és nem a hangyás féle zsibbadás. Most is hallom a gyönyörű dalt, amit nem tudok sajnos összehasonlítani a többivel, mert nem emlékszem rájuk csak arra, hogy voltak. A bizsergés mellett még érdekesebb dolog történik... Értem a szöveget (igaz csak a refrén szerű részt) és fel is ismerem. Mikor újra és újra a fő dal részhez ér én is éneklem ahogy csak tudom. Természetesen csak magamban, mert nem érzem, hogy mozogna a szám.
When I am down and, oh my soul, so weary; (Letört vagyok és kimerült már lelkem.)
When troubles come and my heart burdened be; (Gondok jönnek, velük terhes szívem.)
Then, I am still and wait here in the silence, (Akkor is várok rád hallgatag csendben,)
Until you come and sit awhile with me. (hogy egyszer eljöjj s mellém ülj le.)
You raise me up, so I can stand on mountains; ( Hisz felemelsz, így hegyormokon tudok állni)
You raise me up, to walk on stormy seas; (Hisz felemelsz, hogy tengernyit lépjek)
I am strong, when I am on your shoulders; (Erőm nagy, mert a válladon nyugszom)
You raise me up: To more than I can be. (Hisz felemelsz...Többé, mint lehetek.)
A dal az ismétlődő résszel ér véget. Újra elmélkedésbe esek,
hiszen mást nem nagyon tudok tenni ebben a sötétségben. Olyan mintha egy tömlöcbe
zártak volna. Tehetetlen vagyok és képtelen vagyok megtekinteni azt, akinek
ennyit jelentek. Hisz kitudja, mennyi ideje mindig énekel nekem gyönyörű
számokat és a mai káprázatos volt. Ez a dal elárulta, hogy mennyire vagyok
fontos neki, hogy mennyit jelentek neki, hogy valószínűleg végig itt ült/állt
mellettem. Ki akarom nyitni a szemem és megmutatni neki, hogy itt vagyok. Hogy
hallottam minden egyes ének hangot, amit kiadott- Hogy nem kell tovább
aggódnia, rendben vagyok. Meg akarom neki mutatni, hogy élek és nem vesztett
el. Hogy itt vagyok és mindig is itt leszek. De kinek akarom én ezt mind
megmutatni? Ki az az ember, akinek én ennyit jelentek? És én ki vagyok? Egy
biztos… szörnyű ember, mert nem tudom kinek jelentek ennyit. Itt van mellettem
és még csak a nevét sem tudom. Ennyire borzalmas ember lennék? Elmélkedésemet saját magam gyötrését az törte ketté, hogy hirtelen egy világos helybe kerültem. Egy alagútféle. Itt már a szívverésemet sem hallottam. De amint láttam az alagút közepén lehetek, mert két vége van. Egy kisebb fénykörben megláttam két embert. Elkezdtem közelíteni feléjük. Eleinte nem ismertem fel őket, majd a hirtelen mint egy nyíl hasított belém az emlékezet. A szüleim. A szüleim ott álltak előttem. Azonnal a nyakukba vetettem magam és olyan szorosan öleltem őket, ahogy csak tudtam.
-Szervusz kicsim.- simított anya végig a hajamon és megpuszilta homlokom, majd apa is így tett.
-Hiányoztok.-mondtam halkan.
-Te is nekünk, de most jól figyelj. Nem maradhatunk itt és neked döntened kell.-fogta meg a vállam gyengéden anya.
-Akárhogy döntesz te mindig is a legszebb legokosabb és legkisebb gyöngyszemünk maradsz.-mondta apa mosolyogva.
-Mondjátok el mi történik itt?-néztem rájuk kétségbeesve.
-Drágám lehet nem fogsz hinni, de kaptál egy második esélyt, melyről te dönthetsz.-mondta édesanyám.
-Amint látod két vége van ennek az alagútnak. Ez egy ilyen köztes állapot. Két lehetőség van. Vagy jössz velünk az égbe és velünk folytatod az életed, de már csak lélekként, vagy visszamész a lehet hogy bonyolult, de boldog életedbe. Ne tagadd, mindent tudunk rólatok.-magyarázta el gyorsan apa.
-De hát ez egyértelmű....-vágtam rá mosolyogva.
-Kicsim ne hamarkodd el. Tudom, hogy azt hiszed velünk boldogan élhetsz tovább, de lehet a földi élet boldogabb lesz, hisz lehet hogy aki ott van és vár rád boldogabbá tud tenni. Csak gondold át és dönts. Mi mindenben melletted állunk.-mondta anya nyugtató mosolyával és átgondoltam. Jó döntés-e vagy sem? Majd kiderül.
-Döntöttem.-mondtam ki határozottan.
-Akkor indulj el arra merre jónak látod. A halványabbik fény ahol embereket látsz a földi élet, az erősebbik vakító fény pedig az ég. Mi mindenhol vigyázunk rád.-mondta apa is őszinte mosollyal. Vettem egy mély levegőt és elindultam...
Niall szemszöge:
Itt állok a kórtermen kívül és az ablakon át figyelem, ahogy küzdenek szerelmem életéért. Szinte alig látok sós könnyeim miatt, de azt pontosan kiveszem, hogy előkerült, az ami nem utal semmi jóra. a Defibrillátor. Látom, ahogy az orvos összedörzsöli, majd feleségem mellkasára téve elektromos áramot juttat szerelmem testébe, mely miatt összerándult az egész teste. A könnyeim megállhatatlanul folynak és marják arcomat és szememet. Képtelen vagyok elhinni, hogy mit műveltem vele. Elhiszem, hogy büntetést érdemlek és vállalom is, csak ne ezt. Ne. Ne vegyék el tőlem a mindenemet. Ha itt hagy, az olyan mintha elvennék tőlem az összes levegőt. Én megfulladok nélküle. Képtelen lennék nélküle élni. Szükségem van rá. Közben valami elpattan az agyamban és berontok a teremben. Mindenkit annyira lesokkoltam, hogy képtelenek voltak megállítani. Oda rohantam kedvesem mellé és zokogva rázta ma vállát.
-Ébredj fel. Nem hallhatsz meg. Érted? Szükségem van rád.- ordibáltam hisztérikusan.
-Uram kérem. Hagyja el a kórtermet- utasította doktor, de mivel már feladta az újraélesztést nem tettem parancsa szerint. Inkább megpróbálkoztam egy újabb dologgal. Könnyáztatta arcomat lassan közelítettem az ő hófehér sápadt arca felé és lágy keserédes csókot adtam ajkaira olyan hosszan amennyire csak tudtam. Miután elváltak ajkaink egy nővér kiáltását hallottam.
-Doktor úr! Visszatért a pulzus. Újra életben van.-mondta megkönnyebbülve. Arcomra halvány mosoly kúszott és két kezem közé fogtam az arcát. Hüvelykujjammal végig szántottam száraz arcár, másik kezemmel pedig kócos haját tűrtem odább arcából. Hirtelen valami olyan történt, amire nem számítottam. Lassan szemét kezdte nyitogatni.
-Evie. Evie.- mondtam örömittasan és újra sírva, de már a boldogságtól.
-Niall.-mondta fáradt rekedtesen hangon és egy gyenge mosoly kúszott arcára.
-Kicsim.-mondtam és homlokomat az övére támasztottam és szabadjára engedtem a maradék könnyeimet. Végre újra gyönyörű kék szemébe nézhettem.
-Niall. A hasam.-mondta már mosoly nélkül és kezeit az előbb említett helyre helyezte.
-Szólok a doktornak.-mondtam megsimítva arcát és felálltam. Az orvos kint elemezgette a papírokat az ajtó előtt. Kinyitottam az ajtót és azonnal elhadartam mi történt.
-Doktor úr. Felébredt, magához tért és fáj a hasa.
-Micsoda azonnal engedjen oda. Kivizsgálom.- mondta félrelökve az ajtóból. és szerelmem felé vette az irányt. Zsebéből kivette azt a kis lámpát, majd barátnőm szeméhez téve mozgatta azokat és elkezdett kérdezősködni.
-Én Dr John Miller vagyok az orvosa. Önt hogy hívják?
-Evie Simon, vagyis már Horan.
-Rendben. Életkora?
-21.
-Lakhely?
-Jelenleg London.
-Családtagok?
-1 nővér, elvileg 2 fiútestvér.
-Szülei?
-Meghaltak.
-Rendben. A hasa valószínűleg még a műtét miatt fáj, de pár nap múlva rendbe jön. Amnézia szerencsére nincs. Arra emlékszik mi történt a baleset napján?-kérdezte még utoljára az orvos
-Hát pontosan nem csak valami dereng. Azt tudom, hogy veszekedtünk valamin. Pontosan nem tudom, hogy min, de én elmentem otthonról, valakivel beszéltem telefonon. Aztán valaki meglökött talán? És azt hiszem ennyi.-mondta el nagyon gondolkodó fejet vágva. Annyira édes volt. Ahogy összeráncolta szemöldökét, majd hirtelen a fejéhez kapta a kezét, mely idáig a hasán pihent.
-Minden rendben van kicsim?-szaladtam oda mellé.
-Persze, csak most belehasított a fejembe és fáj.-mondta szomorúan és közben (szerintem tudta nélkül) kiskutyaszemekkel nézett engem. Óvatosan lehajoltam és egy csókot nyomtam homlokára,
-Az lehetséges. A seb még nem teljesen gyógyult be valószínűleg. Most magukra hagyom önöket. Kérem ha bármi gond van akkor szóljanak. Pár óra múlva visszajövök és elmegyünk egy röntgenre és a hasát is ellenőrizzük.-mondta már mosolyogva Dr. Miller.
-Rendben.-bólintottam és kiment az ajtón.Amint kiment rögtön szorosan magamhoz öleltem kedvesem, hiszen több mint egy hete nem ölelt vissza.-Annyira hiányoztál.-suttogtam hajába.
-Te énekeltél nekem?-kérdezte érdekesen, miközben még öleltem
-Hallottad?
-Valami rémlik.-mosolyodott el, hiszen már leültem a székre, ami most már sokkal kényelmesebben hatott.- Az utolsó volt a leggyönyörűbb.
-Mindet csak miattad énekeltem. Ez volt az egyetlen reményem. Annyira örülök, hogy felébredtél szerelemem.-mondtam szorosan fogva a kezét.
-Képzeld találkoztam a szüleimmel és ők vezettek ide.-mondta mosolyogva. Mosolyától valami elmondhatatlan érzés áradt szét testemben. Olyan régen láttam ezt a gyönyörű mosolyt, mely még a legborzalmasabb napjaimat is felvidítja. Boldogan fogok meghalni, ha egész életemben ezt a mosolyt láthatom minden áldott nap.
-Niall.-szólított meg, mert úgy látszik elbambultam. Nagyon is. Jól van na.... Boldog vagyok.
-Igen kicsim?-ráztam meg a fejem, hogy észhez térjek.
-Gyere ide.-mutogatott ujjával, hogy hajoljak oda hozzá.
-Miért?- kérdeztem, miközben odahajoltam hozzá-
-Mert már régen merengtem el a szemeidben.- mondta ajkát beharapva és közben szemeimet fürkészte.
-Biztos, hogy csak a szemeimet akarod fürkészni?-kérdeztem és közben kaján vigyor kezdett kúszni az arcomra.
-Miért?-kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-Nem akarsz inkább érezni valamit?-ajánlottam fel neki és egyből le is esett.
-A nyelvedet a számban?-tette fel nyersen a kérdést.
-Jujj de nyers vagy. Én arra gondoltam, hogy nem akarod érezni, hogy szeretlek?-mondtam szememet forgatva.
-Én így is érzem a szerelmedet. Látod milyen profi vagyok?-nevetett fel.
-Te neked még aludtál kicserélték az agyadat?-kérdeztem rosszallóan rázva a fejem, de közben vigyorogva.
-Megeshet.-vonta meg a vállát hanyagul.
-Undok vagy.-mondtam sértődést színlelve és indultam vissza, hogy leülök, de az történt amire számítottam. Evie megragadta a pólómat és magához rántott. Ám mielőtt ajkaink összeérhettek volna még megszólalt.
-Te sértődős majom.-mondta kék szemeit megforgatva.
-Tudod. Van olyan, hogy színjáték és hogy terv. Gyakran összekapcsolják a kettőt és siker lesz belőle. Mint most nálam.- vigyorogtam rá
-Csaló...-mondta, de a végét már alig lehetett érteni, mert nem tudtam tovább tűrtőztetni magam. Ajkaimat határozottan ajkaira helyeztem és nyelvemmel szétfeszítettem ajkait. Végre újra összeforrhattunk egy ilyen érzelmes csókba. Annyira jó volt érezni újra ő, hogy itt van velem és nem hagyott el. Hogy itt lesz még mellettem sokáig, mert most már sehova nem engedem el magam nélkül az biztos.
-Auu. Auu.- mondta csókunkba, mire hirtelen elhúzódtam tőle és kezére tettem a kezem. Evie felült és hasára tette a kezét.
-Mi van kicsim?-kérdeztem aggódva és hátát simogatva.
-Csak a hasam. Bele nyílalt és most nagyon fáj.-próbálta nyugtatóan mondani, de a szavak közti akadozás nem arra utalt, hogy minden rendben van.
-Szólok az orvosnak.-mondtam és már indultam volna, de megfogta a kezem és visszahúzott.
-Ne. Inkább maradj itt velem.-mondta és felemelve a fejét mélyen a szemembe nézett.-De várj az orvos valami olyasmit mondott, hogy a műtét miatt fájhat. Milyen műtét?
-Háát..- most jött a nehéz rész. Hogy mondjam el neki, hogy elvesztette gyermekét. Hazudni képtelen vagyok neki és amúgy is azonnal kiszúrja, mert nem tudok szemébe nézni.
-Niall. Mit nem mondasz el?-vált követelőzőbbé a hangja.
-Én sajnálom. Az egész az én hibám.- mondtam és közben kezét fogtam.
-Niall az isten szerelméért mond már mi van?
-Abortuszod volt-mondtam ki ami jelenleg nagyon fel fogja kavarni.
-Mi? Abortusz? De hát én nem is voltam terhes.-nézett rám értetlenül.
-De kicsim terhes voltál, csak nem vetted észre a jeleket és a az autó pont a hasadnál talált el, így esélye sem volt túlélnie a picinek.- mondtam halkan.
-Tessék? Niall ugye tudod, hogy ez a legrosszabb vicc.-mondta távolabb húzódva tőlem.
-Kicsim ez nem vicc. Nézd meg a hasad. Még nem teljesen gyógyult be a heged. Én annyira sajnálom. Az én hibám az egész. Az hogy, te végig itt feküdtél, mintsem hogy a parton napoztunk volna.-mondtam és összerogytam a székre.
-Niall tudod, hogy nem a te hibád. De most nekem egy erős támaszra van szükségem. Akinek ki sírhatom a vállán magam.-mondta és közben combomra tette a kezét. Felnéztem rá és láttam, hogy szemei fátyolosak a könnyektől.
-Sajnálom.-álltam fel és szorosan magamhoz húztam. Karjaival átölelte derekamat és arcát a mellkasomba temette. Éreztem, ahogy könnyei elkezdenek folyni és áztatják pólómat.
-Csss.-csitítgattam, miközben hátát simogattam és néha haján is végig simítottam egy puszi kíséretével.
-Miért velem? Miért velünk?- kérdezte és hangja remegett a zokogástól. Nem szeretem így látni.
-Kicsim...
-Az én hibám.-mondta tovább.
-Ne butáskodj. Nem a te hibád te nem tehetsz semmiről.- próbáltam nyugtatgatni.
-De Niall...-sírt tovább és most megfogtam a vállát és eltoltam magamtól. lejjebb hajoltam, hogy szemmagasságba legyek vele.
-Figyelj. Nem te hibád és ne aggódj lesz gyerekünk. Annyi amennyit csak akarsz vagy amennyi összejön-motyogtam a végét, amit meghalhatott, mert elmosolyodott picit.- Figyelj. Örüljünk annak, hogy te élsz. De ha akarod akkor megkérdezhetjük, hogy lehet-e a tudni fiú vagy lány volt-e és adunk neki nevet így mindig emlékszünk majd rá. Rendben?- ajánlottam fel neki a kérdést.
-Megtennéd, hogy megkérdezed nekem?-kérdezte és már alábbhagyott sírása. Lehet, hogy más órákig bömbölt volna még, de az én feleségem erős.
-Persze. Nem sokára jön az orvos és megkérdezzük tőle jó?-simítottam ki egy tincset az arcából és mint egy kislány bólogatni kezdett. Két kezem közé fogtam arcát és homlokára egy hosszú puszit nyomtam.
~6 nappal később~
-Kicsim kész vagy már?-kérdeztem, ugyanis ma indulunk haza, mert ma engedték ki Evie-t is a kórházból.
-Megyek már na.-mondta, miközben a fürdőből jött ki fele.-Mióta szoktál rá a kicsimezésre?
-Hát nem tudom. Miért zavar kicsim? Szerintem a kicsim egy nagyon aranyos becenév. Gyere kicsim, kész vagy kicsim...-soroltam volna tovább, de odajött és kezét a számra tapasztotta.
-Értettem.-mondta bólogatva és óvatosan leszedte kezeit a számról és ment volna vissza a fürdőbe, de dereka után kaptam és visszarántottam magamhoz, miközben szembe fordítottam magammal.
-Szeretnél valamit?-kérdezte kacéran felvonva szemöldökét.
-Igen.-mondtam határozottan és ajkaim ajkai után kutatva felfedezőútra indultak. Ahogy észleltem nem volt ellenére neki sem ez az expedíció. Hevesen viszonozta csókomat, miközben ujjai hajamat szántották. Tudja, hogy kell elérni-e ,hogy még jobban akarjam. Kezem lecsúszott fenekére és én már azt sem tudtam hol vagyok. Ezzel a hajtúrással és tarkó simogatással elveszi az eszem, nem mintha a csókja semleges hatással lenne rám... Ellenkezőleg így most már itt leteperném ,de ez azért még is egy kórház. Már azt vettem észre, hogy kezem a pólója alatt járkál, mikor egy levegővételnyire elszakadt tőlem.
-Bírj ki még 1 napot.-búgta ajkaimba.
-Ne kérj tőlem lehetetlent.-suttogtam vissza, majd lassan eltávolodott tőlem.
-Hát pedig kénytelen leszel várni.-nyújtotta ki rám a nyelvét, majd valamit elkezdett keresni az éjjeli szekrényen.
-Mit keresel?-kérdeztem és ráültem az ágyra.
-Dan képét.-mondta. Ja igen. Mint kiderült kiskrapek volt a gyermekünk. Így adtunk neki nevet, viszont nem jutottunk megállapodásra. Neki a Daniel nekem a Nate. Így Daniel Nate Horan lett volna. Szerencsére gondolt ránk az orvos és még a műtét előtt készített egy ultrahangos képet nekünk. Na most ezt a képet keresi Evie, ami már a bőröndben csücsül.
-Már elraktam. Otthon kirakjuk majd egy képkeretbe jó?-kérdeztem óvatosan, hiszen azért még mindig felkavarja a tragédia, mert hívhatjuk annak.
-Rendben. Kérdezhetek valamit?-fordult felém és lehajtotta fejét. Álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy láthassa bólintásom.-Mit éreztél, mikor meghallottad az egyhangú sípolást?
-Azt, hogy elveszítettelek. Féltem, hogy te már nem jössz vissza és itt hagysz egyedül ebben a világban, ahol nélküled semmi sem igazi.-vallottam be és közben leült mellém az ágyra és fejét vállamon pihentette.
-azért nem fura, hogy 6 napja körülbelül összeomlott a keringésem és te csókod hozott vissza az életbe?-kérdezte és oldalra pillantva láttam, hogy elmerengve mosolyog.
-De és tudod kicsit gyorsabban is választhattál volna, mert már kezdtem elhinni, hogy te nem jössz vissza.-mondtam átölelve vállát és magamhoz szorítottam.
-Bocsánat, de tudod, hogy nehéz döntés volt. Egy viszont mos még boldogabbá tesz.
-Mi az kicsim?-kérdeztem és államat fejére helyeztem.
-Hogy tudom. Anyáék onnan fentről néznek minket és örülnek, hogy téged választottalak. Mert te vagy az egyetlen aki legalább annyira tudsz szeretni engem mint ők. Sőt te jobban tudsz szeretni.-mondta és éreztem, hogy egy hatalmas mosoly csúszik arcára.
-Érted bármit megtennék és bárhova elmennék. Még ha egy egy négyzetméteres helyre kéne bemennem azt is megtenném.-mondtam és közben magam felé fordítottam fejét és így most szemtől szembe voltunk.
-De te klausztrofóbiás vagy.-mondta hüledezve
-Érted már?-vigyorogtam rá.
~ 1 évvel később ~
-Nem volt ciki, hogy velem voltál?-kérdeztem Eviet, miközben a kórház folyosóján sétáltunk kifele.
-De irtó ciki volt, hogy a férjem jött el velem az ultrahangra.-forgattam meg a szemeit, majd beleütött egyet a vállamba.-Ennyire hülye te sem lehetsz.
-Jól van na. Amúgy meg ciki vagy sem jogom van látni Hope-ot.-mondtam felemelt fővel.
-Hope?-kérdezte Evie megállva.
-Igen. Miért? Nem tetszik?-kérdeztem meglepve.
-De és én is ezt nevet akartam neki adni.-mondta szomorúan és elindult felém, majd kézen fogva kiléptünk az ajtón. Egy nagy fekete kisbusz várt minket a kórház előtt. Ezek szerint eljöttek értünk a srácok.
-Majd kitalálunk egy másik nevet is jó?-kérdeztem, miközben tekintetét kerestem és beszálltunk az autóba.
-Na mi ez a letörtség fiatalok?-kérdezte Liam ahogy beültünk egymás mellé a helyünkre.
-Ugyan az a név tetszik mindkettőnknek.-mondta szomorúan Evie, mire én csak elmosolyodtam. Ilyen miatt is képes elszontyolodni.
-Majd én adok neki nevet.- kiáltott fel Lou.
-Na azt már nem.-kiáltott fel most Harry, aki mellett Nell szólalt fel.
-Csöndbe nem lehetne gyerekek. Soha az életbe nem alszik el Will.-mondta, miközben kisfiát ringatta. Ja igen megszületett egészséges kisfiuk William Edward Styles. Szegény gyermek megkapta apja második nevét.
-De akkor sem adhat Lou neki nevet, mert tuti valami idióta név lesz és akkor nem engedem Will közelébe.-magyarázta el göndörke, ugyanis ő már elhatározta, hogy gyermekeink egy párt alkotnak majd. Én nem ragaszkodom ehhez. Ja elfelejtettem. Igazából most ultrahangon voltunk, mivel Evie újra terhes már 3 hónapja. Fura, hiszen egy éve vesztettük el Nate-et.
-Harry egyáltalán nem biztos, hogy a két gyerek majd egymásba szeret.-magyarázta Do.
-Leah.-szólalt fel most már mosolyogva Evie.
-Mi van?- nézett rá mindenki.
-
Hope Leah Horan?-kérdeztem rá, mire ő boldogan bólintott. (Én így képzelném el :))
-De aranyos név.-szólalt fel Lisa, akinek vállán Zayn aludt? Végig aludta az egész névválasztást? Na szép, majd így segítek neki én is.
-Jó ez jó név, mert William és Hope tetszik és a Leah és Edward is jó.-gondolkozott el Harry, nem igaz, hogy nem tud erről leszállni...
-Szívem.-szólt neki Nell.- Még csak fél éves és te már az esküvőjét szervezed. Majd talál ő magának lányt. Meg alapból szőke kék szemű a barna zöld szeművel? Neeem.
-Honnan tudod, hogy Leah szőke kék szemű lesz?-kérdezte Louis, mire Emily fejét fogva röhögött.
-Loui drága néz rájuk.-mutatott ránk Liam, mire egy hangos 'oooh' hagyta el a száját.
-Te gondoltad volna, hogy szőke és kék szemű lesz a gyermekünk?-nézett rám csodálkozva Evie.
-Nem.-ráztam meg a fejem és mindenki hangos nevetésben tört ki, mire Zayn is felkapta fejét.
-Mi van?-kérdezte kapkodva tekintetét közöttünk, mire csak jobban nevettünk. Még a kis Will baba is nevetett.
Ennél többre nem is vágyhatnék. Fantasztikus barátok, csodálatos feleség, úton lévő kislányom... Mindenem megvan amire vágytam. Mintha az álmomban élnék. Hány ember kíván ilyen életet? És nekem ez megvan. Nekem már tökéletes az életem.
~The End~
