Second One Shot: Princess&Prince (Part 2)

Do szemszöge:

Hirtelen egy kis zajra leszek figyelmes. Egy alak jelent meg a fák között. Egy határozott férfi alak és felém közeledett. Végre megtudhatom kit rejt a Titkos Hódoló áll név...
Egyre csak közeledett az alak, de arcát még mindig nem sikerült kivennem. Lassú, de hosszú léptekkel tartott felém. Magas volt és barna haja. Ezt megtudtam állítani. Egyre közelebb és közelebb jött, mikor megláttam arcát. Meglepődtem. Nagyon. Rá pont nem számítottam.
-Te?-kérdeztem felállva a plédről.
-Ezt én is kérdezhetném? Hogy te? Pont te?
-Már bocs de te hívtál ide Dave.- Dave az osztály bohóca. Úgy azóta utáljuk egymást mióta megláttuk. Miért utál? Mert nem röhögök a szánalmas poénjain és sértem a kis önbizalmát. Ezért mindig csak piszkáljuk egymást. Az meg hogy rossz házaspárnak hívnak minket csak rá tesz egy lapáttal. Szóval legyen elég annyi, hogy utálom és rühellem.
-Ne hogy azt hidd, hogy én küldözgetek neked ilyen leveleket.-mutatott fintorogva a földre.
-Akkor meg mit keresel itt?-kérdeztem karba tett kezekkel.
-Gondoltam lerombolom a kis tündérmesédet.-vigyorgott gonoszan, mire csak felvontam a szemöldököm.
-Mire akarsz kilyukadni?
-Lehet, hogy a "herceged" késik-mondta a herceget fintorogva, miközben idézőjeleket formált ujjaival.-De lehet el sem jön. Engem küldött figyelmeztetni.
-Miért kéne hinnem neked?-kérdeztem, mert kicsit szíven ütött, amit mondott.
-Dorta-mindig így hív, nem tudom miért.- miért akarnák én neked jót?
-Ez mondjuk igaz, de ki az a hülye aki drága cuccokat vesz nekem és megszervezi ezt az egészet, csak hogy megszívasson.-próbáltam mondani gúnyos hangnemben, miközben tudtam, hogy igaza van Davenek. Akár mennyire is utálom, de jogos amit mond. Miért akarna jót.
-Várod itt egész éjjel, vagy inkább haza mész és meg kíméled magadtól a szerencsétlen embereket.-vigyorgott.
-Tudod olyan szívesen boldogítanálak még itt, de inkább haza megyek. A fehér falakt jobb bámulni mint a te arcodat.-vigyorogtam vissza gúnyosan és elmentem onnan. Mikor már nem látott kiült az arcomra a csalódottság. Belül talán egy kis részem reménykedett benne, hogy majd ott fog várni Ő. De mit is gondoltam. Túl naiv vagyok még mindig. Ez az élet, nem holmi tündérmese, ahol majd bevágtázik fehér lovon a hercegem. Aztán majd elvágtázunk és boldogan élünk míg meg nem halunk. De egy percre hittem benne. Na jó nem így szó szerint, de akkor is hittem benne. Könnyeim már mardosták szemem, de nem engedtem ki őket. Lassan battyogtam lehajtott fejjel, mikor ma már harmadjára nekem futottak és majdnem fellöktek. De most végre megállt elnézést kérni az a valaki.
-Jaj ne haragudj.-mondta egy ismerősen csengő hang, miközben megfogta karjaimat. Puha érintéséből felismertem.
-Hogy kerülsz ide?-kérdeztem meglepődve.
-Hát nem kaptad meg a rövid üzeneteimet?-kérdezte.
- De. És én vártam rád, de aztán jött...-meséltem és közben a felismerés miatt az utolsó szót mérgesen mondtam ki.- Dave.
-Igen én küldtem, hogy mondja meg kések egy kicsit, mert a repülő vagyis a "fehér madár" késett és elcsúsztam mindennel.-mondta Liam.
-Szóval te löktél fel majdnem kétszer ma?- kérdeztem.
-Igeen.-mondta beharapva alsó ajkait.-De te honnan ismered Davet?
-Osztály társam és annyira imádom.-mondtam irónikusan.
-Annak örülök.-mosolygott, szóval nem esett le neki az irónia.- Amúgy a másod unokatesóm.
-Liam . Ironikusan mondtam és ki nem állhatjuk egymást. Mellesleg miatta jöttem el. Azt mondta nem jössz.-térítettem észhez, mielőtt tévhitben élne. Én és Dave jóba lenni? Pfff. Mint mondjuk.... egér és egércsapda. Értitek?
-Na jó ezt megbeszéljük vele.- mondta és kezét a csuklómra fonva húzott maga után. Visszatértünk arra helyre, ahonnan 5 perce jöttem el. Dave "aranyosan" terpeszkedett a pléden és zabált.
-Ajjaj.-mondta teli szájjal, mikor meglátott minket. Én most belül nagyon örültem. Végre. Bajba került! Komolyan én most nagyon boldog lettem. Jó nem csak emiatt.
-Ajjaj bizony.- tátogtam neki gonoszan Liam háta mögül, mire csak szúrósan nézett rám.
-Hello Liam. Rég láttalak tesó.-mente volna oda pacsizni, de Liam fapofával állt. Lehajtotta fejét és cipőjét fixírozta.
-Dave. Meg mondanád, miért nem itt találkoztam én Do-val?-kérdezte és karba fonta kezeit. A filmem elkezdődött. Kéne még egy kis vegetás popcorn is.
-Mire ideértem már elment.-próbálta kivágni magát.
-Kár a gőzért.-tátogtam neki megint és ugyanúgy eljátszottuk a szúrós nézést- vigyorgást mint minden ilyen besúgásomnál.
-Én nem így hallottam. Elvileg nem akartam eljönni. Csak kár, hogy én nem így gondoltam és nem arra kértelek, hogy küld el a barátnőmet.-most viszont Liam lepett meg. Barátnő? Tudtommal szakítottunk 9 hónapja. Vagy én vagyok hülye?
-Bocsi, de nem bírtam megállni. Mi mindig szívatjuk egymást de szeretetből igaz Dorta?-nézett rám szép szemekkel, mire Liam is rám nézett. Hát szerintem egy elég érdekes fintort vághattam, mert Liam felkuncogott.
-Szeretetből?-kérdezett rá Liam.
-Jó. Utálom a csajt és találhatnál jobbat is mint ő? Ezer jobb csaj szaladgál és neked pont ez a izé kell.-nézett rám fintorogva, mire szelíden bemutattam neki.
-Dave. Én nem kértem ki a véleményed csak annyit, hogy tartsd itt a csajt. Megtetted? Nem.
-De-jön a magyarázkodás, forgattam meg szemeimet. Olyan jól ki tudja vágni magát, hogy még a suliból sem rúgták ki, persze már nem egyszer ott állt a szélén.
-Dave. Engem nem érdekel a többi csaj csak az aki itt áll mögöttem. És közlök veled három dolgot, mellesleg most leszarom, hogy rokonok vagyunk-mondta komolyan és még soha nem hallottam így beszélni.-1.Ő és nem izé 2. Dorothy vagy Do és nem Dorta. 3. Húzz el innen.
Dave fejét lehajtva megsemmisülve elhúzott. Komolyan ez megérne egy tűzijátékot. Spt legyen piros betűs nap a naptárban. Ráadásul pont a szülinapomon? Elkezdtem egy kis örömtáncot járni, viszont pont most kellett Liamnek megfordulni és kicsit furán nézett rám,  mire csak vállat vontam.
-Utálom, beégett, szülinapom van kettős nyíl öröm-magyaráztam.
-Szóval annak nem is örülsz hogy itt vagyok?-tette fel a felesleges kérdést.
-De nagyon örülök, csak hát úgy váltunk el, hogy te szakítottál velem. Előbb meg a barátnődnek hívtál.-hadartam el az összes problémámat, mert most hihetetlen mennyiségű energia halmozódott fel bennem az öröm miatt.
-Épp erről akartam veled beszélni. Ja és Boldog szülinapot.-mondta mosolyogva, majd leült a pokrócra.-Sejtetted, hogy én vagyok?
-Őszintén? Egy kis részem reménykedett benne, de aztán rámondtam, hogy lehetetlen és elaludt az a kis parázs.-magyaráztam mellé ülve.-Ja és köszönöm a ruhákat meg mindent.
-Ez a legkevesebb és igazából elmondom mit érzek tömören és bocs ha hadarok-mondta már most hadarva.-Napról napra egyre jobban  hiányzol, a beszélgetések, és Te magad. hiányzik, amikor este már alig bírtam nyitva tartani a szemem, de te még nem köszöntél el, így maradtam, csak neked írtam, és csak miattad volt jó kedvem.. igaz, sokszor veszekedtünk, és igaz nem ismerlek annyira.. de egyet tudok. hiányzol az életemből. néha, azon gondolkozom elmondom. de mivel semmit nem változtatna a helyzeten, mivel úgyis itt kell maradnod. De most már nem bírtam tovább...
-Liam. Ma valaki azt mondta nekem, hogy a távolság fájdalmas dolog, de egy erős párkapcsolat kibírhatja. És amikor találkoznánk még jobban örülnénk egymásnak és még jobban megbecsülnénk a szeretetet-mondta el amit Justin papolt el nekem.-Te döntöttél úgy, hogy inkább választott a könnyebb utat.
-Azt hittem könnyebb tényleg. De nem! Dorothy nélküled minden olyan más. Kihalt a ház, sivár az életem, íztelen a kaja, rossz a madárcsicsergés. Minden az ellentettje nélküled.
-Mit tudok ez ellen tenni?-kérdeztem elszakítva tekintetemet róla és a füvet bámulva.
-Próbáljuk meg a távkapcsolatot. Ha 9 hónapot kibírunk úgy, hogy külön voltunk akkor a maradék 9 gyerekjáték.- tett kezeit az enyémekre.
-Nem tudom.-mondtam, míg mindig a zöld füvet vizslatva.
-Dorothy.-nyúlt az államhoz és felé fordította fejem így mogyoróbarna szemeit az enyémekbe fúrta.-Mi a baj? Már nem szeretsz? Vagy nem bízol bennem?
-De. Persze, hogy még szeretlek és bízok benned, de ez nem ilyen egyszerű.-mondtam ajkaimat harapdálva és szemeit fürkészve.
-Mi lenne ennél egyszerűbb? Emlékszel mennyi vitát megoldottunk? Hányszor kezdtük újra? Pont most miért ne menne?-kérdezte kétségbeesetten.
-Liam nem tudom. Ez egyszerűen olyan... Fogalmam sincs milyen.-mondtam elkeseredve és könnyeim újra gyűlni kezdtek már sokadjára ezen a napon.- Több mint fél éve szakítottál velem. Azóta életjelet sem adtál magadról. Most pedig idejössz és úgy mutatsz be mint a barátnődet. Nekem ez gyors.-mondtam felállva.
-De Dorothy...-kezdte, miközben felállt mellé és kézfejét végig húzta karomon.
-Sajnálom Liam.-mondtam a könnyektől berekedt hangon és elrohantam. Nem tudom mi ütött belém. Itt van amire vártam. Itt van újra a boldogságom, az életem. Ő maga eljött és felkeresett. Megszervezte nekem ezt az estét. Minden tökéletes volt, de én sikeresen elrontottam. Fogalmam sincs mi történt velem. Talán most borult ki az a fájdalom, amit okozott. Tudom, hogy ő neki is ugyanúgy fájt, de mégis másképp érzem. Lábaim csak vittek kifele a parkból, miközben a gondolatok cikáztak a fejemben. Nem tudtam merre megyek, csak ösztönösen futottam. Futottam ahogy csak bírtam. Próbáltam elmenekülni a problémák elöl, de ugyanúgy a nyakamba loholtak. A parkot már rég elhagytam, de még mindig fogalmam sincs hol vagyok. Hirtelen egy vakító fény világít a szemembe és éles dudaszót hallok. Ettől a kettőtől egyszerre lefagyok és csak állok az út közepén. Később már csak egy fékcsikorgást hallok és azt, hogy két kéz visszarántott a járdára. Most fogtam csak fel, hogy előbb majdnem elütöttek. A két kéz tulajdonosa pedig Dave volt. Kezei még mindig vállamon pihentek és mintha nevemet mondogatta volna, de nem hallottam semmit az agyam zúgásán kívül. Folyamatosan az úton elsuhanó autókat figyeltem.
-Dorta, Dorothy, Do, Idegesítő nőszemély, Hello, Föld hív téged.-kezdtek beszivárogni Dave szavai a fülembe. Megszólalni viszont még mindig nem tudtam, ezért csak megfordultam és öntudatlanul mellkasába fúrtam a fejem és hagytam, hogy könnyeim még tovább áztassák az arcomat. Viszont most még sűrűbben folytak le arcomon, hiszen az ijedség is most jött ki rajtam. Dave zsebében kezdett elturkálni és az orrom alá nyomott egy zsepit. Mutatóujjával vállamnál fogva eltolt magától, amire elmosolyodtam és elvettem a zsepit.
-Köszönöm.-mondtam orromat kifújva.
-Van mit. De azt hiszem nem gondoltam át én ezt a megmentésedet, de hát ha te nem lennél nem lenne kit szekálni.-mondta vállat vonva.-De neked nem a parkban kéne lenned a szupersztárral pasiddal?
-Nem a pasim és de ott kéne lennem. Viszont nem tudom mi történt és hogy kerültem ide. Mintha kiesett volna az előző 15 perc. Csak a vakító fény és a dudaszó rémlik egyelőre.-mondtam szememet is megtörölve, mire Dave még egy zsepit nyomott kezembe és bólintva megköszöntem.
-Na figyelj tőlem soha többet ilyet el ne várj és ha elmondod másoknak megkeserítem az életed. De gyere igyunk egy kávét és elmeséled.-mondta kicsit fintorogva és szerintem saját maga is meglepődött, hogy kedves. Velem!
-Köszönöm Dave.-mosolyogtam rá, miután eláztattam a második zsepimet is.
-Van mit.-mondta és elindultunk a sarkon lévő kávézóba. 10 perc után megállapította, hogy egy papírzsepi gyár kéne nekem, ugyanis szüntelenül folytak a sós, maró könnycseppek a szememből, ami miatt holnap vérvörösek lesznek a szemeim. Amúgy tök jó fej volt, amin meglepődtem. Jó nem kell olyan nagy dolgokra gondolni. Kezdjük ott, hogy végig hallgatott beszólás nélkül, fizette a kávémat, vett nekem egy nagy dobozos zsepit ( mert az sokkal jobb) és nem hívott Dortának. Nekem már ez is bőven elég volt. Sőt még haza is kísért és mint kiderült ő is itt lakik nem messze. Na jó nem mintha átakarnék valaha is menni hozzá. Isten ments! De azért most ez jól esett tőle.
-Hülyén nézne ki ha megölelnélek?-kérdeztem a hotel előtt.
-Éjjel 11 óra van, szóval senki nem látja. Következtetés nem nézhet ki hülyén.-magyarázta. Ezt egy nemnek vettem és már mentem hozzá, hogy megölelem, mikor (most) kisujjával visszatartott.
-Egyszeri és különleges alkalom volt. Ne szokj hozzá.
-Visszatért a régi Dave.-mondtam elmosolyodva és hátrálva. Intettem neki egyet és felmentem a lakásba. Úgy ahogy voltam bedőltem az ágyamba és még egy kicsit gondolkoztam, majd szépen álomba ringattam magam. Igazából azon filóztam, hogy Evie biztos, hogy megtudná oldani a problémámat, de nem akarom zavarni. Ez okból gyorsan el is felejtettem az ötletet.
*pár nappal később*
Ez alatt a pár napa alatt ki se mozdultam itthonról. Az egyetemen beteget jelentettem, ami félig igaz is.
 Na jó nem, de annyira zavaros minden, hogy még kaját is szobaszervizen kértem. Egész nap, a laptopot bújtam, vagy filmet néztem. De egyik sem segített a depressziós helyzetemen, viszont jó volt látni, hogy a barátaim nem felejtették el a szülinapomat. Mind a 8 ember írt nekem twitteren, sőt még egy videót is készítettek csak nekem. Annyira aranyosak voltak, viszont Justin is felköszöntött és kirakott egy képet a fotósorozatból is. Természetesen odaírta, hogy én vagyok a fotós, és kértek még több képet, már a végén azt sem bánták, hogy nem Justin van rajta. Ki is választotta maz egyik kedvencemet

@Do_Vicker: Az egyik kedvenc projektem volt. Az a boldogság ami gyermekek szemében csillogott, mert felvehették a tütüjüket és balettozhattak. Az a boldogság felülmúlhatatlan. Szeretném egyszer én is átélni ezt a boldogságot.

Épp, hogy megnyomtam a "tweet" gombot lecsaptam a laptopom. Egy kis ideig bámultam az angol zászlós laptopomat. Eszembe jutottak az ott töltött szép idők. Hogy kisebb koromba midig is ott akartam élni. London volt álmaim városa. Az esős sosem alvó London. Emlékezésemet a telefon zavarta meg. De állj. Azon én telefonálok le, nem ők hívnak engem. Mindegy odamentem és felvettem.
-Szia Dorothy. Brandon vagyok. Most azonnal gyere le. Fontos.-hadarta el és azonnal lecsapta a telefont. Brandonnal egész jóba vagyunk néha ha unatkozik akkor feltelefonál és lemegyek hozzá beszélgetni. Mivel azt mondta fontos igyekeztem a leggyorsabban lejutni. Gyorsan felkaptam egy csizmát a lábamra és indultam lifthez, ami pont ott volt így nem kellett lépcsőznöm. Leérve odalépkedtem hozzá. Nem mutathattam szép látványt, mert kicsit elfintorodott, de megrázta fejét és belekezdett a fontos mondandójában.
-Azt mondták, akkor adjam oda, mikor lejössz és most lejössz. szóval itt van.- nyújtott át egy kis dobozt és egy levelet.- Kérlek olvasd el és siess, mert ezen múlik a boldogságod.-hadarta el és úgy pörgött, mint a duracell nyuszi.
-Nyugi van Brandon.-mondtam nagy szemekkel és elkezdtem olvasni a levelet.

Kedves Do!

Lehet, hogy már rég nem vagyok itt mikor te ezt olvasod. Nem tudom mi történt a parkban, de megijesztettél és beszéltem Davevel is. Tehát hallottam mi történt. Na jó igazából azt se tudom mit kén írnom. Leírom neked szavakban mit érzek. Szeretlek. Hiányzol. Akarlak. Félek. Kaptál egy kis dobozt is a levél mellé. Ha kinyitod szerintem rájössz mi lenne a kérdés, de azt hiszem elkéstem. Te már túlléptél rajtam félig meddig. Éled boldogan az életed itt New Yorkban. Nélkülem. Bele kell törődnöm. Na ennyi lennék azt hiszem. Remélem boldogan fogod hordani azt kis ékszert, még akkor is, ha nemleges válasz útján kaptad meg. Tudd én örökre szeretlek.

Liam

Meglepődve olvastam el és kinyitva a dobozt egy gyönyörű gyűrűt találtam benne. A levelet szám elé tartva bámultam, majd felnéztem Brandonra.
-Kint vár a taxi.-kacsintott én pedig már ott sem voltam. Ezzel a levéllel és gyűrűvel ráébresztett arra, hogy talán végleg elvesztettem Őt. Muszáj elérnem. Nem mehet el úgy, hogy nem beszéltem vele. Meg kell neki mondanom amit érzek. A taxis olyan sebesen száguld, hogy hamar oda érünk. Szerencsére volt egy kis apró a zsebembe így pont kitudtam fizetni. Kipattantam és berohantam a hatalmas terminálra. Elnéztem a tömérdeknyi ember feje felett és azt láttam, hoyg fél órám van megtalálni Liamet. Azonnal bele vetettem magam a tömegbe és csak Őt kerestem.  20 perc múlva már idegesen, de még mindig kutattam, de sehol nem láttam. Nem lehet, hogy elment. Minek kellett nekem a parkból elrohannom. Feszülten felpillantottam a hatalmas órára, ami azt mutatta kevesebb mint 5 percem van megtalálni, mikor megláttam egy kapucni srácot. Megismertem a Brites pulcsiját. Tudtam, hogy ő az.
-Liam. Liam.-kiabáltam, de semmi reagálás.-Liaaaam.- ordítottam hangosabban és ugyanúgy ment tovább, majd elveszett a gépre tartó tömegben. Újra összetörve roskadtam le az egyik székre. Mellettem egy szokatlan, kapucnis napszemüveges srác ült.
-Minden rendben?-kérdezte kisit mélyített hangon, mintha direkt torzította volna el.
-Nem.-mondtam fejemet fogva és sírva.- Most ment el életem szerelme.
-Biztos, hogy ő volt az?-kérdezte
-Persze. Csak megismerem.-mondtam fel sem nézve a srácra.
-Vagy még sem.- mondta ugyan az a srác, de most már más hangon. Azon a hangon, mely olyan szépen tud hangzani mikor énekel. Melyet bármikor felismerek.
-Liam?-mondtam meglepődve.
-Igen, de miért keresel?-kérdezte felvont szemöldökkel.
- A válaszom nem nem, hanem igen.-mondtam neki mosolyogva.
-Mi van?-kérdezte még jobban meglepődve.
-Tedd fel a kérdést, amit a gyűrűvel együtt kérdeztél volna.-mondtam neki
-De...
-Tedd fel.-nyomtam a kezébe a dobozt.
-Hát jó. Dorothy Vicker. Hozzám jönnél feleségül.-kérdezte, miközben féltérdre ereszkedett én pedig olyan erővel ugrottam nyakába, hogy hanyatt esett.
-Igen, igen és igen.-mondtam, miközben röhögve hemperegtünk a földön.
-Szeretlek teljes szívemből örökre.- mondta és felhúzta a gyűrűt az ujjamra.
-Én is szeretlek téged.-mondtam mosolyogva és végre megcsókolhattam. Annyi idő után. Végre újra érezhettem ajkainak édeskés ízét és lágy érintését sajátaimon
-Egyszer elmagyarázod ez mi volt?-kérdezte vigyorogva.
-Egyszer igen.-vigyorogtam vissza.-És akkor most neked haza kell menni. Igaz?
-Igen.-húzta el a száját.
-Nem akarod lekésni a géped? Egy óra múlva úgy is indul új.-haraptam be ajkaimat az örömtől.
-Hoppá. Véletlen lekéstem.-tette szája elé kezét.
-Viszont ne mond el a többieknek, hogy a menyasszonyod vagyok-vigyorogtam és közben felálltam róla.
-Rendben szívem.-mondta és felsegítettem közbe.- Bár nem tudom, hogy titkolom el a fülig érő vigyoromat.
-Gondolj arra, hogy már nem vagyok a barátnőd.-javasoltam.
-De háát....-kezdett hápogni.
-A menyasszonyod vagyok hülye.-mondtam megölelve és fejemet vállába fúrva.
-Ja boccs.- mondta kicsit flegmán.
-Talán megbocsátok.-bújtam ki karjai közül és csípőre tettem a kezem.
-Fogadjunk, hogy simán ráveszlek, hogy megbocsáss.-vonta fel szemöldökét. Ezt szeretem magunkban, hogy mindig játszunk. Hisz az élet túl rövid ahhoz, hogy mindent komolyan vegyél.
-Fogadjunk.-vontam meg vállam. Liam közelebb lépett hozzám kezeit derekamra simította és közel húzott magához. Testünk minden egyes része összeért szinte. Ajkait lágyan enyémekre helyezte. Próbáltam ellenállni neki, de mikor nyelvét óvatosan végighúzta ajkaimon nem bírtam ellenállni és kezeim azonnal hajában voltak. Büszke mosolyát éreztem csókunkban, mely arra utalt hogy nyert. A másik jel, pedig, hogy kezei egész a fenekemre csúsztak le és azon pihentek meg. Miután ajkain elváltak szemeimet csukva tartva homlokának döntöttem fejemet.
-Győztél.-suttogtam. Után még egy órát beszélgettünk mindenről és megbeszéltünk mindent és végre újra boldog vagyok. Mellette.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Remélem tetszett ez a rész is :) Ha igen lehet szavazni, vagy kommentet írni ♥
Ezt muszáj megmutatnom, mert én meghaltam.....